Mindenki tudja, hogy nélküle is minden folytatódik, hogy semmi sem áll meg, csak mert ő eltűnik. De az „azután” őt már nem érinti. Az a lényeg, hogy az ember élete megáll, következésképp minden megáll a számára, s a világ olyan marad, amilyen abban a pillanatban volt, amikor annak véget ért, aki véget ért, még ha valójában nem is marad úgy azután. De ez a „valójában” már nem számít. Ez az egyetlen olyan pillanat, amikor már nincs jövő, amikor a jelen öröknek és megmásíthatatlannak tűnik fel előttünk, mert már nem vehetünk részt semmilyen történésben vagy változásban. Vannak olyan írók, akik megpróbálták előbbre hozni a könyvük kiadását, hogy az édesapjuk nyomtatott formában lássa, és azzal a gondolattal búcsúzzék, hogy a fia beteljesítette a hivatását, még ha később egyetlen sort sem vetett többé papírra. Számos olyan elkeseredett próbálkozás van, hogy pillanatnyilag összebékítenek két embert és elhitetik a haldoklóval, hogy minden rendben van és a helyére került; ugyan mit számít, hogy az ellenségek már két nappal a haláleset után újra kígyót-békát szórnak egymás fejére – csak az számít, ami a halált megelőzően igaznak tűnt. Vannak, akik megbocsátást színlelnek egy halott előtt, hogy békében vagy nyugalomban távozzék, és nem számít, hogy ugyanaz az ember a belső ítélőszéke előtt másnap már a pokolba kívánja azt, akinek megbocsátott. Vannak, akik a feleségük vagy a férjük halálos ágya mellett úgy hazudnak, mint a vízfolyás, és meggyőzik, hogy sosem voltak hűtlenek hozzá, hogy állhatatosan és zökkenőmentesen szerették; egy hónapon belül pedig már vígan élnek veterán szeretőjük oldalán. Az egyetlen igaz, sőt meghatározó dolog az, amit a haldokló közvetlenül a távozása előtt hisz vagy lát, mert számára nincs tovább.

Author: Javier Marías