Apafi leült, mint valami áldozatra szánt bárány, s első kezdetnek akkora betűt kanyarított a pergamenre, hogy a török fölugrott ijedtében, s azt kérdte, hogy mi az. - Ez egy M betű - válaszolt Apafi. - De hát a többinek is hagyjon kend helyet. - Ez csak kezdőbetű, a többi majd apró lesz. - No hát mondja kegyelmed fennhangon, hogy mit ír. Apafi reszketve írt és mondá: - Minekutána… A basa elkapta előle dühösen a pergament, s ráordított: - Mit “minekutána” és “annakutána”! Mit cikornyázza kegyelmed. Írja kegyelmed úgy, ahogy szokás: “Mi Apafi Mihály, Erdély fejedelme, parancsoljuk neked, hitvány szolga, hogy amint e levelet veszed, legottan mielőttünk Kisselyk helységében megjelenni - fejed vesztésének büntetése alatt - el ne mulaszd.” Punktum. Apafinak nagy bajába került kapacitálhatni a basát arról, miszerint magyar nemesekkel nem szokás ilyen stílusban korrespondeálni: végre is annyit megengedett neki, hogy fogalmazza hát úgy a levelet, ahogy neki jobban tetszik, de tartalma határozott legyen és parancsoló.
