Előfordul néha, hogy valaki oly váratlan vagy oly fájdalmas, oly meghökkentő, korai vagy tragikus – egyes esetekben oly festői, vagy nevetséges vagy baljós – véget ér, hogy óhatatlanul is megfertőzi vagy rányomja bélyegét a személyére, ha szóba kerül; a regénybe illő halála pedig az egész korábbi lényét elmossa, sőt bizonyos értelemben meg is fosztja tőle, ami rendkívül szerencsétlen dolog. A harsogó halál oly hatalmas ahhoz képest, aki elszenvedte, hogy igen nehéz úgy gondolni rá, hogy emléke fölött ne jelenne meg azonnal az utolsó, elsöprő erejű jelenet lebegő árnya; vagy beleképzelni őt azokba az időkbe, amikor még senki sem gyanította, hogy efféle súlyos, megsemmisítő függöny omlik majd rá. Ilyenkor minden a végkifejlet fényében látszik, jobban mondva, ez a végkifejlet olyan erős, vakító fénnyel világít, hogy lehetetlenség visszatalálni a régi dolgokhoz, és elmerengeni az emlékek és az álmodozás mezején. Sőt, talán megkockáztathatjuk a kijelentést, hogy akinek az élete ilyen végzetesen és színpadiasan ér véget, az kétszeresen hal meg, egyszer a valóságban, másodszor pedig a többiek emlékezetében, mert az emlékét örökre elhomályosítja az ostoba vég, amely keserű, torz és mérgező is egyben.

Autore: Javier Marías