Промяната я изпълваше с паника, а паниката погубва своите жертви, като им внушава, че в рамките на бедата или на опасността, в която са се озовали, се намират в своеобразно убежище.
Javier Marías[...] страхът вярва в най-неправдоподобните стечения на обстоятелствата.
Javier MaríasLife is a very bad novelist. It is chaotic and ludicrous.
Javier MaríasThe certainty that someone will never come back," the narrator muses of the dead, "never speak again, never take another step…will never look at us or look away. I don't know how we bear it, or how we recover.
Javier MaríasHa valami csapás éri az embert, a dologhoz hozzá tartozik, hogy a szenvedésünk sokkal tovább tart, mint azok türelme, akik hajlandóak meghallgatni minket és mellettünk maradni; az önzetlen alárendeltség sosem tartós, ha a monotonitás szele egyszer meglegyinti. S így a szomorú lény előbb vagy utóbb magára marad, noha még nem ért véget a fájdalma; nem beszélhet többé arról, amiben még mindig létezik; ez a búskomor világ mások számára ijesztővé és fojtogatóvá válik. Észre kell venni, hogy minden szerencsétlenségnek van egy „társadalmi szavatossága”; hogy senki nem rendezkedhet be más fájdalmának a szemléletére, s hogy ez az „előadás” csak rövid ideig tart, addig, amíg némi együttérzést válthat még ki a közönségből, ugyanakkor némi fölényt és fontosságtudatot sugall nekik: az érzést, hogy hasznosak, nélkülözhetetlenek és életmentők. Miután azonban rájönnek, hogy semmi sem változik, és az érintett személy nem lép se előre, se hátra, úgy érzik, feleslegessé váltak és lefokozták őket, szinte megsértődnek, és eltávolodnak tőle: „Talán nem vagyok elég jó neki? Miért nem mászik ki a gödörből, ha egyszer ott állok mellette? Miért ragaszkodik a fájdalmához, amikor annyi idő eltelt már, és én folyamatosan szórakoztatom és vigasztalom? Ha nem képes helyrerázni magát, hát süppedjen bele a mocsárba, és vesszen el.” S ilyenkor az összeomlott személy így is tesz: visszavonul, eltűnik és elrejtőzik.
Javier MaríasMindketten szimpatikusak voltak, így együtt. Nem néztem őket irigy szemmel, szó sincs róla, csak azzal a jóleső érzéssel, hogy a valódi életben is akad még – az én megítélésem szerint – tökéletes pár.
Javier MaríasChora-se o grande escritor ou o grande artista quando morrem, mas há uma certa alegria em saber que o mundo se tornou um pouco mais vulgar e mais pobre e que as nossas próprias vulgaridades e pobreza ficam assim mais escondidas ou dissimuladas, que já não existe aquele indivíduo que com a sua presença punha em destaque a nossa comparativa mediania, que o talento deu outro passo a caminho do seu desaparecimento da face da terra ou desliza mais ainda para o passado, de onde não devia sair nunca, onde devia ficar confinado para que não pudesse enfrentar-nos a não ser porventura retrospetivamente, o que é menos dilacerante e mais suportável.
Javier MaríasGondolom, hogy neki is szüksége volt ellenségre, akit okolhat a nyomoráért. Ahogy egyébként bárki másnak, a szegényeknek, a középosztálybelieknek, a jómódúaknak és a peremre szorultaknak is. Senki sem képes elfogadni, hogy a dolgok néha úgy történnek, hogy senki sem felelős értük; hogy létezik balsors, hogy az emberek kifordulnak magukból, elvesznek, és maguknak keresik a szerencsétlenséget és az összeomlást.
Javier Marías– Igen, általában ezt szokták gondolni. Hogy ami elmúlt, az kevésbé terhes, mint ami most történik, s hogy az elmúlás gondolatától majd megkönnyebbülünk. Hogy ami a múltban történt, az nem fáj annyira, mint ami most van, vagy hogy a dolgokat könnyebb elviselni, ha már elmúltak, akármilyen rémesek is voltak. Ez azonban azt jelenti, hogy ha valaki már meghalt, az kevésbé szörnyű, mintha most haldoklik, márpedig ez így elég értelmetlen, nem gondolod? Ha valaki meghalt, az jóvátehetetlen és sokkal fájdalmasabb, mert attól, hogy az ő haláltusája véget ért, mi még tovább szenvedünk. Hogy is ne lebegne előttünk a haláltusája, ha egyszer ez volt az utolsó dolog, amit megosztott velünk, életben maradottakkal? Ami utána következik, számunkra már megközelíthetetlen, előtte azonban még együtt voltunk vele, egy dimenzióban, ő is meg mi is, és ugyanazt a levegőt szívtuk.
Javier MaríasA világ olyannyira az élőké, és valójában oly kevéssé a holtaké, hogy az élők – miután ők maradnak a földön, sőt egyre többen lesznek – hajlamosak úgy vélni, hogy a szeretett lények halála olyasmi, ami inkább velük történik, mint halottakkal, noha ez utóbbiak szenvedték el a halál valóságát. A halottnak búcsúznia kell, szinte mindig akarata ellenére; ő tűnik el hirtelen, amikor éppen jönnie kellene […], ő kénytelen feladni a tudásvágyát meg a kíváncsiságát, neki kell befejezetlenül hagynia a munkáit és kimondatlanul a szavait, noha úgy gondolta, lesz még rá ideje, s ő nem képes már sehol megjelenni; ha író, ő az, aki már nem fejezhette be a könyvét; ha művész, a filmjét, a képét vagy a zeneművét; vagy aki nem olvashatta végig az elsőt, nem nézhette meg a másodikat vagy hallgathatta meg a negyediket, még ha csak a befogadás szintjén is. Elég egy pillantást vetnünk az eltűnt szobájára, hogy rádöbbenjünk, megszakadt és kiürült az élete; hogy egy perc alatt hasztalanná és értelmetlenné vált; ottmaradt a regény, benne a könyvjelzővel, ami már sosem kerül előbbre; de ottmaradtak a gyógyszerek is, amelyek minden egyéb közül a leginkább feleslegessé váltak, s amiket hamarosan ki kell majd dobni; vagy a speciális párna meg a matrac, melyeken sosem nyugszik már a fej és a test; a pohár víz, amelyből egyetlen kortyot sem iszik többé; a tiltott cigaretta, amelyekből már csak három szál maradt, és a doboz bonbon, melyet neki vettek, és amelyet senki nem akar majd elfogyasztani, hiszen az olyan volna, mint valami rablás vagy szentségtörés; a szemüveg, ami senki másnak nem lesz jó, meg a szekrényben várakozó holmik, amik napokig vagy évekig sorakoznak még ott, hacsak valaki fel nem vértezi a lelkét, és erőt nem merít, hogy kipakolja őket; a növények, amiket az eltűnt személy odaadóan gondozott és öntözött – többé már talán senki nem akar majd foglalkozni velük –; az éjszakai krém, melynek a tégelyében még ott láthatók a finom ujjnyomok; a teleszkópot azonban biztos szívesen megörökölné és elvinné valaki, amellyel a távoli tornyon fészkelő gólyákat figyelte, s ki tudja, ezután mire használják majd; az ablak, amelyen kinézett, ha nem ment be dolgozni, s ami így „figyelő”, vagy úgymond látvány nélkül maradt; a naptár, melybe feljegyezte a találkozóit meg a tennivalóit, és ami egyetlen lapnyi beírással sem lesz már gazdagabb, az utolsó nap rubrikájából pedig hiányzik a végső bejegyzés, melynek értelme: „Mára befejeztem.
Javier Marías« first previous
Page 6 of 10.
next last »
Data privacy
Imprint
Contact
Diese Website verwendet Cookies, um Ihnen die bestmögliche Funktionalität bieten zu können.