A gyerekek rengeteg örömmel járnak, meg minden, ahogy mondani szokták, de nagy szívfájdalommal is, folyton-folyvást, és attól tartok, ez akkor sincs másképp, ha felnőnek; de ezt már nem szokták mondani. Látjuk, hogy bizonytalanok valamiben, és ez fáj. Látjuk bennük a jó szándékot, hogy segíteni akarnak, és ki akarják venni a részüket valamiből, de nem tehetik, és ez is fáj. Fáj a derűjük, az egyszerű kis tréfáik és az átlátszó hazugságaik, a csalódásaik és az illúzióik, a reményeik és az apró baklövéseik, az ártatlanságuk, az értetlenségük, a tiszta, logikus kérdéseik, sőt még az esetleges rossz gondolataik is. Fáj, ha belegondolunk, mennyit kell még tanulniuk, hogy milyen hosszú út áll még előttük, amit senki nem taposhat ki helyettük, még ha évszázadok óta ezt tesszük is, mert értelmetlennek véljük, hogy mindenkinek a nulláról kelljen kezdenie. Ugyan mi értelme mindenkinek ugyanazokon a kellemetlenségeken és felismeréseken átesnie, örökkön-örökké?
Javier MaríasElőfordul néha, hogy valaki oly váratlan vagy oly fájdalmas, oly meghökkentő, korai vagy tragikus – egyes esetekben oly festői, vagy nevetséges vagy baljós – véget ér, hogy óhatatlanul is megfertőzi vagy rányomja bélyegét a személyére, ha szóba kerül; a regénybe illő halála pedig az egész korábbi lényét elmossa, sőt bizonyos értelemben meg is fosztja tőle, ami rendkívül szerencsétlen dolog. A harsogó halál oly hatalmas ahhoz képest, aki elszenvedte, hogy igen nehéz úgy gondolni rá, hogy emléke fölött ne jelenne meg azonnal az utolsó, elsöprő erejű jelenet lebegő árnya; vagy beleképzelni őt azokba az időkbe, amikor még senki sem gyanította, hogy efféle súlyos, megsemmisítő függöny omlik majd rá. Ilyenkor minden a végkifejlet fényében látszik, jobban mondva, ez a végkifejlet olyan erős, vakító fénnyel világít, hogy lehetetlenség visszatalálni a régi dolgokhoz, és elmerengeni az emlékek és az álmodozás mezején. Sőt, talán megkockáztathatjuk a kijelentést, hogy akinek az élete ilyen végzetesen és színpadiasan ér véget, az kétszeresen hal meg, egyszer a valóságban, másodszor pedig a többiek emlékezetében, mert az emlékét örökre elhomályosítja az ostoba vég, amely keserű, torz és mérgező is egyben.
Javier MaríasAz ember ilyennek vagy olyannak ítél valakit, azután pont az ellentétét látja meg benne. Eleinte szeret, majd a végén meggyűlöl valakit; vagy kezdetben közömbös iránta, később pedig már imádja. Sosem lehetünk biztosak benne, ki vagy mi lesz létfontosságú a számunkra, sem abban, hogy kinek vagy minek tulajdonítunk majd jelentőséget. Meggyőződéseink múlandóak és ingatagok, még azok is, amelyeket a legszilárdabbaknak vélünk. Akár az érzelmeink. Nem szabadna bíznunk magunkban.
Javier MaríasOtt szeretnék lenni, ahol ő, márpedig az egyetlen közeg, ahol együtt lehetünk, a múlt: az élő nemlét. Ő már a múlt, én pedig még a jelen vagyok. Ha én is múlt lennék, akkor legalább hasonulhatnék hozzá abban a valamiben, és nem kellene hiányolnom őt, és emlékeznem rá. Egy síkon lehetnénk, egyazon dimenzióban vagy időben, és nem itt, ezen a kétes világon, amely elveszi tőlünk a szokásainkat. De ha bennünket vesz el az útból, akkor már nem vehet el tőlünk semmit. Semmi sem érhet véget, ha egyszer már végünk.
Javier MaríasMinek ez meg minek az, minek a pénz, az üzlet meg a velejáró tengernyi cselszövés; minek ez a nagy ház meg a könyvtár, minek dolgozni és terveket szőni, minek a gyerek, és mire való bármi? Semmi sem tart elég sokáig, mert minden véget ér, s miután véget ért, kiderül, hogy nem volt elég, még ha száz évig tartott is.
Javier MaríasIgen, részben igazad van. Egyvalamiben azonban semmiképp: nem ugyanaz nem megszületni, mint meghalni, mert aki meghal, nyomot hagy maga után, és ezt tudja is. Tudja, hogy soha többé semmiről sem lesz tudomása, de nyomok és emlékek maradnak utána. Hogy hiányozni fog – ezt te magad is mondtad –, és hogy akik ismerték, nem úgy viselkednek majd, mintha sohasem létezett volna. Lesz, aki bűntudatot érez; aki azt kívánja, bárcsak jobban bánt volna vele az életben; aki sír miatta, és nem érti, miért nem felel, s aki megszenvedi a hiányát.
Javier MaríasAz ember azt hiszi, hogy amibe ő beleszerelmesedik, azt más is éppúgy kívánja.
Javier MaríasAmi sokáig tart, az tönkremegy és elrohad, unalmassá válik és ellenünk fordul, eltelítődünk vele, és belefáradunk. Hány ember morzsolódik le rólunk, akik az életünkhöz tartoztak, milyen sokkal merült ki vagy szűnt meg a kapcsolatunk anélkül, hogy ennek bármi – a legkevésbé sem súlyos – oka lett volna.
Javier MaríasSoha nem érezzük úgy, hogy itt a megfelelő pillanat; mindig úgy gondoljuk, hogy ami az ínyünkre van vagy felvidít, amitől megkönnyebbülünk, vagy ami segít rajtunk és előrevisz a mindennapokban, egy kicsit tovább is tarthatott volna: még egy évig, még néhány hónapig, még néhány hétig vagy még néhány óráig; mindig túl korainak érezzük, ha valakinek vagy valaminek vége, sosem tartjuk megfelelőnek a pillanatot […]
Javier MaríasMindenki tudja, hogy nélküle is minden folytatódik, hogy semmi sem áll meg, csak mert ő eltűnik. De az „azután” őt már nem érinti. Az a lényeg, hogy az ember élete megáll, következésképp minden megáll a számára, s a világ olyan marad, amilyen abban a pillanatban volt, amikor annak véget ért, aki véget ért, még ha valójában nem is marad úgy azután. De ez a „valójában” már nem számít. Ez az egyetlen olyan pillanat, amikor már nincs jövő, amikor a jelen öröknek és megmásíthatatlannak tűnik fel előttünk, mert már nem vehetünk részt semmilyen történésben vagy változásban. Vannak olyan írók, akik megpróbálták előbbre hozni a könyvük kiadását, hogy az édesapjuk nyomtatott formában lássa, és azzal a gondolattal búcsúzzék, hogy a fia beteljesítette a hivatását, még ha később egyetlen sort sem vetett többé papírra. Számos olyan elkeseredett próbálkozás van, hogy pillanatnyilag összebékítenek két embert és elhitetik a haldoklóval, hogy minden rendben van és a helyére került; ugyan mit számít, hogy az ellenségek már két nappal a haláleset után újra kígyót-békát szórnak egymás fejére – csak az számít, ami a halált megelőzően igaznak tűnt. Vannak, akik megbocsátást színlelnek egy halott előtt, hogy békében vagy nyugalomban távozzék, és nem számít, hogy ugyanaz az ember a belső ítélőszéke előtt másnap már a pokolba kívánja azt, akinek megbocsátott. Vannak, akik a feleségük vagy a férjük halálos ágya mellett úgy hazudnak, mint a vízfolyás, és meggyőzik, hogy sosem voltak hűtlenek hozzá, hogy állhatatosan és zökkenőmentesen szerették; egy hónapon belül pedig már vígan élnek veterán szeretőjük oldalán. Az egyetlen igaz, sőt meghatározó dolog az, amit a haldokló közvetlenül a távozása előtt hisz vagy lát, mert számára nincs tovább.
Javier Marías« ; premier précédent
Page 7 de 10.
suivant dernier » ;
Data privacy
Imprint
Contact
Diese Website verwendet Cookies, um Ihnen die bestmögliche Funktionalität bieten zu können.